„Tanulj meg nem félni!” – egy műegyetemi diák és tanár ’56-os emlékei

„1956-ban másodéves voltam a Műegyetemen. Emlékszem a 23.-ai felvonulásra is, de csak később kerültem bele a forradalmi eseményekbe, akkor viszont már nyakig. Édesanyám borzasztóan izgult, eleinte nem engedett el minket sehova. Talán október 28-án történt, hogy bementem az egyetemre, és valaki megkérdezte, nem akarok-e segíteni abban, hogy ha kell, erélyesen fel lehessen lépni a közrend védelmében. A közállapotokat stabilizálni kellett, mert mint tudjuk, előfordultak lincselések, akasztottak a Körúton. Úgy voltunk vele, hogy a forradalom győzött, most már csak rend kell, hogy szépen felépíthessünk egy új rendszert. Így kerültem be a műegyetemi nemzetőrcsapatba, amelynek talán 30-40 tagja lehetett.

Az október 23-ai, a Műegyetemről induló tüntetés

Akkoriban a műegyetemistáknak minden héten volt kötelező honvédelmi oktatás, elméleti és gyakorlati is. A katonatiszt oktatóinkkal az évek során igazi tanár-diák viszony alakult ki, ezért nagyon féltettek minket. A honvédelmi tanszék vezetője, a később az ’56-os tevékenységéért halálra ítélt, majd végül életfogytiglant kapó Marián István azt mondogatta, hogy az országnak mérnökökre lesz szüksége, nem mártírokra. De idővel azért lettek fegyvereink, és ránk bízták az akkor a belügy által használt, ma Fehér Ház néven is ismert Képviselői Irodaház őrzését.

Még november 4-én, vasárnap hajnalban is ott voltunk, amikor már pontosan tudtuk, hogy ebből újabb katonai megszállás lesz. Félelmetes volt, mert a szovjetek először is elfoglalták a hídfőket, a Margit hídét is, aztán körberakták tankokkal a Parlamentet, mi pedig ott voltunk a kettő között. Akkor még úgy tűnt, nincs tűzparancsuk, mi meg persze nem ugráltunk, mert 

láttuk, hogy egy komolyan felszerelt hadigépezet ellen nem sokra mennénk géppisztolyokkal.

A parancsnokunk, Bernáth hadnagy azt mondta, eszében sincs feláldozni minket, úgyhogy aki közel lakik, menjen haza, de aki akar, maradjon nyugodtan, van fűtés és ellátás.

Én nem laktam közel, a mai 15. kerületből, az akkor még önálló nagyközségként működő Pestújhelyről, annak is az utolsó utcájából jártam be biciklivel. Október 28-án is azzal jöttem, vegyész lévén szokás szerint a CH épület alagsorában tettem le a biciklit, de nálam volt november 4-én a Fehér Házban is. Úgy déltájban elhatároztam, hazaindulok, hogy a szüleim ne izguljanak értem tovább. Kiválasztottam egy kijáratot a Margit híd felőli oldalon, ahol a garázsok vannak, a biztonság kedvéért föltettem egy kerek táras géppisztolyt, úgynevezett davajgitárt a hátamra, meg egy pisztolyt a zsebembe, hiszen az jó, ha van az embernél. Elkezdtem tolni a biciklit a vasajtó felé.

Érdekes módon valahogy ott maradt a régi őrző-védő szolgálatból egy nagy bajuszú rendőr, ő valószínűleg nem tudott hazamenni. Megállított, megkérdezte, hány éves vagyok. Mondom, éppen a múlt héten voltam húsz.

»- És miért éppen most akar meghalni?

- Dehogy akarok, hát nem lőnek.

- Nézze meg, kik vannak ott, a hídfőállásban. Mit gondol, mit csinálnak azok a fiúk, ha meglátnak egy fegyveres embert? Miért akarja őket provokálni?«

Elgondolkodtam és rájöttem, hogy igaza van. Letettem a géppisztolyt, nyugodtan kitoltam a biciklit, felültem rá és hazamentem, édesanyám legnagyobb örömére. Azt éreztem, mintha egy tanárom jelent volna meg ebben a bajszos öreg rendőrben, aki féltett engem, ahogy anyám is féltett. Ezzel együtt ’56 fő tanulsága nekem az volt, hogy „tanulj meg nem félni”, ahogy az idei Műegyetemi megemlékezésen is elhangzott.

1957 elején sorban elhagyták az országot a kar legjobb diákjai, meg persze oktatók is, köztük Oláh György, aki később kémiai Nobel-díjat kapott. Én is gondoltam rá, hogy kimegyek, mert tartottam a retorziótól, de végül maradtam. Ki nem rúgtak, mert miután az évfolyam krémje eltávozott, rájöttek, hogy a többieket azért jobb lenne eljuttatni a diplomáig, különben hiányozni fognak. Úgyhogy 1960-ban le tudtam diplomázni jelesre, de arról már nem lehetett szó, hogy tanítsak, pedig szívesen maradtam volna az egyetemen. Szerencsére volt egy nagyon jólelkű professzorom, aki minden évfolyamból kiválasztott valakit a saját intézetébe, ahol igazgató volt. Elhelyezkedhettem a Műanyagipari Kutatóintézetben, de hiába kértem többször, az egyetemen egy előadást sem tarthattam soha. Nyilván számontartották, hogy mit csináltam.

Ez fájdalmasan érintett, mert egy ilyen ipari kutatóintézet alacsonyabb rangú intézmény volt, mint mondjuk, egy akadémiai intézet. A nehézipari minisztériumhoz tartoztunk, rendszerint egy főosztályvezető mondta meg, hogy mit kell csinálni, ami egyébként a profnak is elég kényelmetlen felállás volt. Azért én dolgoztam szorgalmasan, 1966-ban doktoráltam, '71-ben kandidátus lettem, közben voltak szabadalmaim, így elengedtek külföldi konferenciákra, sőt egy egész évre a párizsi egyetemre is, csak a családomat itthon kellett hagynom túsznak. Kegyetlen volt, hogy egy évig nem láthattam a feleségem és a két fiam, de aki igazán szeret tanulni, annak egy év a Sorbonne-on, ráadásul francia ösztöndíjjal, nem visszautasítható.

A részvételemet a forradalmi eseményekben sohasem bántam meg, mert annyi rugalmasság szerencsére volt a rendszerben, hogy hagytak tanulni, dolgozni, csinálhattam a szabadalmakat. A rendszerváltás után már Kanadában éltem, amikor 1992-ben a Műegyetemen megüresedett egy tanszékvezetői állás, de nem a vegyész-, hanem a gépészkaron. Az akkori dékán hívott, hogy a korszerűtlen textiltechnológiai tanszéket újítsam meg, mert a hallgatók nem választják ezt a szakirányt. Októberben ideutaztam, és 

az ünnepségen a Szózat alatt elsírtam magam. Úgy éreztem, haza kell jönni, itt kell meghalni.

1960-tól 32 év telt el, amíg nem taníthattam a Műegyetemen, és ennek is már épp 32 éve. Hálás vagyok a katonáknak is, a rendőrnek is és a professzoromnak is, akinek egyébként tipikus szovjet típusú karrierje volt: Moszkvában tanult, hazahozott egy orosz feleséget, és azzal neki minden biztosítva volt. De igazi tanárnak bizonyult, és a habitusát remélem, hogy sikerült a magamévá tennem. Tanszékvezetőként nehéz évek következtek, mert jött a Bokros-csomag, a magas infláció, mégis, a tanszékből, immár polimertechnika néven, nagyon jó műhely lett, a legjobb munkatársamból pedig nemsokára a gépészkar dékánja, később rektor: Czigány Tibor.”

gp