Nagy Dávid: „Kiéheztettük magukat erre a sikerre”

Az olimpia előtt mekkora esélyt láttál a csapataranyra?

Az utóbbi időszak pont nem volt eredményekben gazdag, a kvalifikáció lezárulta után, pontosabban amikor biztossá vált a kijutásunk, nem úgy jöttek az eredmények, mint addig, de szerinem leginkább azért, mert nagyon húzós volt a megelőző időszak, és kicsit elment a fókusz a csapatról, inkább az egyénire koncentráltunk akkor. Az a periódus tehát kicsit aggasztó volt a csapat szempontjából, de egyébként annyira sűrű a mezőny, annyira a pillanatnyi formától is függ egy-egy szereplés kimenetele, hogy az 1.-től a 8. helyig minden benne volt a pakliban. A közvetlen felkészülés jól sikerült, a formaidőzítés szintén, jól kiéheztettük magukat erre a sikerre. Előzetesen nem latolgattam az esélyeket, szerintem a többiek sem, de volt bennünk egy jó érzés, a verseny előtti napokban már kimondottan nyugodtak voltunk.

A japánok elleni döntőben te növelted a legnagyobbra, ötpontosra az előnyt, aztán mégis nagyon szoros lett a vége. Eszedbe jutott 14:9-nél, hogy ez a különbség talán megtöri az ellenfelet, ahogy az elődöntőben a franciák sem tudtak felállni ellenetek?

Olimpiai bajnoki döntőben sajnos nincs olyan, hogy elég nagy előny. A japánok nagyon kemény ellenfelek voltak, mindig szoros, taktikus meccseket vívtunk velük, minden egyes tus fontos volt. Annyira messze voltunk még akkor a végétől, hogy megnyugodni, a végére gondolni nem lehetett, mindig csak az lebegett a szemünk előtt, hogy tegyünk hozzá még egy pontot. Benne volt, hogy visszajönnek, ismerjük őket jól, hasonlóan zajlottak ellenük a korábbi mérkőzéseink is.

Mi járt a fejedben, amikor beálltál?

Az volt különösen nehéz, hogy előtte nem vívtam az olimpián, tehát a döntőben lettem olimpikon. A bemelegítésen jól ment a vívás, de egész más élesben csinálni, és nekem ilyenben akkor már elég régen volt részem. Hiába éreztem, hogy jó lehet, ott volt azért a bizonytalanság, hiszen nem volt lehetőségem felvenni a ritmust. Márpedig egy félperces akklimatizáción is elúszhatott volna az aranyérem.

Akadnak rajtad kívül is BME-s sportolók az olimpián, a kajakos Varga Ádám szintén éremesélyes. Találkoztatok esetleg a faluban?

Nem, pont elkerültük egymást, a kajak-kenusok csak nemrég érkeztek meg Párizsba.

Milyen volt a hazaérkezés?

Érmesekként kaptunk még pár napot kint, volt egy ceremónia a Bajnokok Parkjában, egyébként elég hosszú programmal a nagy melegben, aminek a legvégén kerültünk sorra, este 8 körül. De az emberek megvártak minket is, és ahogy a versenyen is rengeteg magyar zászlót láttam, úgy ott is sok magyar volt. Aztán itthon a reptérről egyenesen a Kopaszi-gátra mentünk, ahol volt egy fogadás, meghallgatták az élménybeszámolónkat, jöttek a szurkolók fotóért, aláírásért. Jó érezni, hogy ennyi embernek sokat számít, amit elértünk, hogy ez tényleg egy nemzeti ügy.

Hogyan tudod összeegyeztetni a tanulást a sporttal?

Korábban úgy éreztem, jól megy, megvolt az egyensúly, de a kvalifikáció ideje alatt kimondottan nehezen. Az utóbbi egy évben kicsit háttérbe szorult nálam a tanulás, félévet ugyan nem passziváltattam, de átcsúsztam az állami finanszírozásból az önköltségbe. Ebben az időszakban a vívás szinte teljes fókuszt igényelt. Három félévem van még a szakmai gyakorlattal együtt, azt igyekszem nagyobb erőbedobással teljesíteni.

A vívást nyilván folytatod, hiszen minimum egy olimpia még lehet a karrieredben. Van-e már terved a későbbiekre, a remélhetőleg meglévő BME-s diplomával a zsebedben?

Egyelőre a vívásra koncentrálok, a diplomám megszerzése utáni időszakot még nem látom. Annyit tudok, hogy szívesen kipróbálnám magam az üzleti világban.

gp

fotó: MTI