„Nyilvános történeteinkkel mások világról alkotott képét is befolyásolhatjuk"

Kortárs önéletrajz-kultúrával foglalkozó munkásságáért részesült Déry-díjban a BME Gazdaság- és Társadalomtudományi Karának egyetemi docense.

„Felemelő érzés irodalmárként részesülni ebben a díjban, amelyre nemcsak legutóbbi kötetem, hanem eddigi munkásságom elismeréseként is tekintek” – vallotta a Déry-díj egyik idei díjazottjaként Gács Anna, a BME Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar (BME GTK) Szociológia és Kommunikáció Tanszékének egyetemi docense, esszéista, kritikus, irodalomtörténész. Felidézte a díjat odaítélő kuratórium elnökétől kapott hívást: azt hitte, zsűritagnak kérik fel, ám őszintén meglepte, hogy ezúttal őt is a díjazottak között tartják számon. „Főként irodalomról és kultúráról írok, szépirodalmi munkásságom nincs, ezért különös érzés, hogy az irodalmi élet terén kimagaslót alkotó pályatársak körében díjaztak. Könyvemmel egy minden generáció számára fontos témára szerettem volna felhívni a figyelmet, amelyre e díj révén még szélesebb körben nyílik lehetőségem.”

2020 októberében jelent meg Gács Anna „A vágy, hogy meghatódjunk” című, kortárs önéletrajz-kultúrával foglalkozó kötete. Összegyűjtött elemzéseiben, tanulmányaiban nem a hivatalos, főbb (szakmai) életrajzi pontokat ismertető „curriculum vitae” került terítékre, hanem az egyén önreprezentációja a szűkebb értelemben vett környezetünk és a szélesebb spektrumon elért virtuális külvilág felé. Ennek formája manapság lehet egy televíziós talk-show, egy Facebookon végigpörgetett idővonal vagy akár egy személyes adatlap. A kötetben közérthető nyelvezeten írt irodalomtörténeti, médiatudományi, esztétikai, filmtörténeti, fotóábrázolási és képzőművészeti elemzések olvashatók, továbbá ezek közösségformáló hatásáról is kifejti véleményét Gács Anna. Szót ejt konkrét filmekről, filmadaptációkról, egyéni történetekről és túlélők holokausztról szóló különböző tematikájú és rendszerezésű beszámolóiról is.

„A több éves hagyománnyal rendelkező öndokumentációk, a nyilvánosság előtti megjelenések mások által követett mintái és formái jelentős változáson estek át a 20. században, majd rohamtempóban idomultak a digitális trendekhez az elmúlt két évtizedben” – fogalmazott Gács Anna, aki több évnyi tudományos munkája eredményeit foglalja össze a könyvben, köztük tanítással kapcsolatos személyes történeteket. Műfaji kísérletnek is szánta e művét, amelyben a nyilvánosság történeti és mediális jellegzetességeit, szerepét és az olvasók gondolkodására gyakorolt hatását summázza olyan kérdésekre keresve a választ, mint hogy milyen körülmények között találkozunk ma önéletrajzi elbeszélésekkel, hogyan értelmezzük ezeket a leírásokat, mi befolyásolja a befogadás folyamatát, és milyen médiumok adnak helyet és teret ezeknek a megnyilvánulásoknak. A szerző kötetében kitér az önéletrajz-kultúra érdekes történelmi fordulataira is: „az 1960-1970-es évek egyik sajátossága, hogy a képzőművészetben is megjelentek az önéletrajz típusú munkák. Ezek egy része valamilyen emancipációs vonalat képvisel, és a nyilvánosság demokratizálódásnak jeleként foghatjuk fel. Az 1990-es évekre az ún. ’memoir boom’ volt jellemző: számos olyan kötet látott napvilágot, amelyekben hétköznapi emberek érdekes, olvasmányos, személyes példákkal teli tanulságos formában számolnak be tapasztalataikról egy adott témában. Megjelentek a polcokon a saját történeteiket, életüket bemutató írók alkotásai, majd napjainkra ez a platform egyre inkább az online térbe és a közösségi média felületeire terelődött át: teret nyertek a digitális történetmesélés egyes válfajai” – idézett fel néhány fontosabb mérföldkövet a díjazott műegyetemi oktató.

A történeti kitekintések után a szerző a nyilvánosság előtt megjelenő „önéletrajzok” különböző platformjaira hoz esettanulmányokat: így filmre, irodalomra, színházra, internetes fórumokra, képzőművészetre és az eredeti történéseket valamilyen formában dokumentáló archívumra is. „A közösségi oldalak térhódítása bizonyos értelemben a digitális felületre terelte az olvasók egy részét, ahol olyan önszerveződő csoportok jöttek létre, melyekben hasonló sorsú, élethelyzetű emberek osztják meg egymással saját történeteiket, ha úgy tetszik, életrajzuk egy darabját. Az olvasóközönség tagjai sorstársakra lelhetnek az ilyen közösségekben, ahol megbeszélhetik problémáikat és tanácsot kérhetnek hasonló élethelyzetet már megélt társaiktól (ilyenek a kismamák által létrehozott saját közösségek, csoportok).”

Závada Pál író gratulál Gács Annának (forrás: BME GTK)

A műegyetemi oktató felhívta a figyelmet a nyilvánosságot egyre inkább elöntő személyes történetek hátulütőire is. „A közösségi médiában közzé tett információk, hírek, élménybeszámolók egyre fontosabbak az olvasók, felhasználók világról alkotott képének megalkotásában. A személyes történetek megosztása egyre inkább szerepet játszik a tájékozódásban, sokan mások példáin, elmondásai révén szereznek tudomást a számukra idegen környezetben zajló eseményekről, drámákról. Előfordulhat, hogy ezek az olvasók kevésbé tudnak absztrakt módon megragadni egy-egy társadalmi, politikai problémát. Mások beszámolói azt is befolyásolják, hogyan és milyen szempontok mentén beszélünk saját magunkról a közösségi médiában” – figyelmeztetett Gács Anna. Hozzátette, vannak pozitív hozadékai is a személyes történetmesélés áradatának: tabutémákat oldanak fel például a betegségeket túlélők élménybeszámolói, amelyek mentálhigiéniás jelleggel segíthetnek sorstársaknak átvészelni a nehéz helyzeteket; vagy például a szüléstörténetek megosztása nemcsak a gyermekvállalás előtt állóknak lehet jó támpont a felkészülés folyamatában, de a szülés hierarchikus, patriarchális intézményrendszerének a kritikáját is szolgálhatja. Összegezve: adott cél kapcsán nyilvánosan és szubjektív módon véleményt formáló közösségek identitásmeghatározó erővel bírnak. Gács külön fejezetet szánt az ún. „booktubereknek”, azaz a könyvekről videós beszámoló formájában beszélő tartalomalkotóknak. Egy közelmúltban megjelent, főként kamaszok által képviselt szubkultúrának nevezi az amatőr olvasói meglátások e fajta közzétételét, amely ugyancsak befolyásolhatja követőik véleményét az egyes témák kapcsán.

Gács Anna szerint minden korszakban kialakulnak önmagunk megjelenítésének normái, amelyekre a művészek sokszor kritikusan reagálnak. Kötetében két fotográfus komoly betegségének lefolyását dokumentáló képsorozatát elemzi az 1980-as évekből és napjainkból. A fotók képi világában, ábrázolásában is megmutatkoznak a kulturális, az időbeli és a kontextusbeli különbségek. „Mindkét sorozat a maga idejében szembement az emberi testről akkoriban elfogadott ábrázolással, a beteg és nem tökéletes testet mutatja be, de másként szólnak saját koruk problémáiról. A két korszak és a fotósorozatok között eltelt 30 év során szembetűnő változáson esett át az önábrázolás és az egyének életének nyilvánosság előtti megjelenése.”

„Kultúrakutatók és bölcsészek mellett az önéletrajz témájában kevésbé jártas olvasóknak is ajánlom a kötetet, amellyel olyan hétköznapi, mindannyiunk életének részét képező jelenségeket, mint blogok, talk-show-k, vlogok, booktube csatornák vagy közösségi médiafelületek új megvilágításba szeretnék helyezni. Mindannyian aktív részesei vagy legalább olvasói, szemlélői vagyunk az élménymegosztás kortárs formáinak, így érdemes tisztában lenni azzal, hogy egy-egy ábrázolási mód, forma vagy hangnem akár a világról alkotott képünket is befolyásolhatja, közösségekhez köthet vagy éppen el is távolíthat bizonyos nézőpontoktól. Olyan izgalmas jelenségek ezek, amelyek akár a tudtunk nélkül is hatással vannak a világról és magunkról alkotott véleményünkre, úgyhogy mindenkinek érdemes elgondolkodnia róluk” – foglalta össze olvasóközönségnek szánt ajánlását a szerző.

Gács Anna nemrégiben csatlakozott a Műegyetem oktatói gárdájához: jelenleg a Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar (BME GTK) Szociológia és Kommunikáció Tanszékének egyetemi docense, korábban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE) oktatott. „Több évet tanítottam és kutattam is az alma materemben, ám eljött a pályámon egy olyan pont, amikor egy nagyobb tudományos munka végére értem és szerettem volna kipróbálni magam új környezetben. Jól érzem magam a Műegyetemen, számos kihívás előtt állok, és örömmel vetem bele magam az új feladatokba. Rövidesen egy Magyarországon eddig egyedülálló művészeti rezidencia programot indítunk útjára. Lényege, hogy az egyetem pályázatot hirdet tetszőleges művészeti ágban tevékenykedő alkotóknak arra, hogy működjenek együtt a Műegyetem valamely tanszékével vagy kutatási programjával. E kooperáció eredményeként az adott tanszék profiljába vágó vagy annak tudományos munkájával kapcsolatos, azt új összefüggésekbe helyező művészeti alkotásokat várunk” – fogalmazta meg a nemrégiben életre hívott programötlet lényegét Gács Anna. A kezdeményezés célja, hogy a művészet, illetve a kutatás és technológia képviselői között párbeszéd alakuljon ki, hidat emeljen egymástól távol eső alkotói ágak közé, valamint erősítse a kapcsolatot a széles közönség és a műszaki, mérnöki, technológiai világ között. „Ez a fajta diverzitás, a különböző területek és hivatások egy célért történő mozgósítása újszerű és egyedülálló kontextusokat eredményezhet. Tanszékünk egyik különlegessége éppen oktatóink sokszínűségében rejlik: számos tudományág és szakma lépviselői, úgy, mint bölcsész, szociológus, filozófus, vizuális kultúrával foglalkozó szakember, irodalmár és biológus dolgozik együtt, akik látszólag eltérő tudományterületük metszéspontjait megtalálva izgalmas kutatásokba foghatnak bele. Többek között ez a tudományos sokszínűség vonzott ide a Műegyetemre!” – zárta a bme.hu-nak adott interjút a Déry-díjas oktató-kutató.

TZS-HA

Fotók forrása: Geberle B., BME GTK