”Büszke vagyok arra, hogy az egész életemet egy ilyen kiváló egyetemen töltöttem”

Hatvanhatodik tanévében tartott előadást az ÉPK óraadó tanára, aki idén lett a Műegyetem díszpolgára.

„A műegyetemi oktatás mindig is a legfontosabb volt számomra, ezért hálás vagyok az elismerésért” – mondta a bme.hu-nak Molnár Antal, a BME Építészmérnöki Kar (ÉPK) Ipari és Mezőgazdasági Épülettervezési Tanszék nyugalmazott egyetemi docense, aki a BME Szenátusának előterjesztésére megkapta „Az Egyetem Díszpolgára” címet, miután több mint hat évtizede végtelen türelemmel, alázattal, precizitással, lelkesen tanítja építészek generációit, öregbíti az intézmény és az építészképzés hírnevét, és mert elhivatottsága, lojalitása az alma mater, a kar, továbbá a tanszék iránt példaértékű.

Molnár Antal 1931-ben Hódmezővásárhelyen, szegényparaszti családba született; édesapja földműves napszámos, édesanyja háztartásbeli és bejárónő volt. „Odahaza nem rendelkeztünk vezetékes vízzel, világításként is csak petróleumlámpát használtunk, a háború alatt még azt sem, csak olajmécsest. Kevés pénzünk lévén az iskolai tanulmányokhoz szegénységi bizonyítványt kaptam, emiatt nem kellett tandíjat fizetnem” – emlékezett a nehéz kezdetekre a ma már vasdiplomás mérnök, az egyetem díszpolgára. Az elemi iskola elvégzése során a tehetséges fiatal rájött, hogy szeret tanulni, értelmes célokat tűzött ki magának.

Molnár Antal 2013-ban átvette jubileumi diplomáját a Műegyetemen

Molnár Antal a polgári iskola elvégzése után a neves hódmezővásárhelyi református Bethlen Gábor Gimnáziumban érettségizett 1949-ben. „Később, a felsőoktatásban tudtam lemérni, hogy milyen kiváló középfokú intézménybe jártam: nagyon jó alapot adtak” – idézte fel az oktató.

Később a Műegyetem gépészmérnöki és építészmérnöki karára jelentkezett, egyúttal Pestszentlőrincre is egy matematika előkészítőre. Erre az időszakra estek a budapesti Világifjúsági Találkozó rendezvényei. „Villamossal, csoportosan érkeztünk az eseményre: 1949 augusztusában léptem be először a K épületbe. Már akkor nagyon megtetszett a Duna-parti épület” – jegyezte meg Molnár Antal, aki akkor nem gondolta volna, hogy hosszú évtizedeken át „tanár úrként” fogják szólítani a BME-n.

A felvételi vizsga után, szeptemberben kezdte meg egyetemi tanulmányait, négy évvel a II. világháború befejezése után, még a helyreállítás időszakában. A négyéves oktatás jól szervezetten, de feszített ütemben zajlott. Az első évfolyamon 52 óra volt a heti előadások, gyakorlatok, tanulóköri foglalkozások időtartama. A kevés tankönyv, szakkönyv, segédlet miatt az előadásokon leírtakból lehetett a zárthelyikre, és a vizsgákra felkészülni. Akkoriban tartotta magát, hogy „a jegyzetelés harci kérdés”, az órákra járni kellett, a jelenlétet a tanulóköri megbízottak tartották nyilván. Az összes szemeszter lényegében egy egybefüggő, folyamatos tanulási folyamattá vált, benne januárban és júniusban vizsgákkal, júliusban termelési-szakmai gyakorlatokkal. Időközben 1952 és 1953 augusztusában egy, 1953-ban három hónapos katonai kiképzésre hívták be, amelyek során Molnár Antal alhadnagyi rendfokozatot kapott.

„Az első tanév elvégzése után jelentkeztem a Hódmezővásárhelyi Építőipari Vállalathoz nyári termelési gyakorlatra, ahol nagyon megörültek nekem és különféle feladatokkal bíztak meg. Ez addig tartott, amíg le nem jött az ellenőrzést végző oktató hozzánk: másnap már cementsimítást kellett felvésnem egy portaépület előtt” – emlékezett derűsen az oktató, aki másodévesen a Gyöngyösi Kitérő- és Váltógyár építkezéséhez került gyakorlatra: „amit az ipari épületek előregyártásáról az 1950-es évek elején tudni lehetett, azt ott láttam először. Rögtön meg is tanultam, hogyan hozzák létre a nehéz, előregyártott vaselemeket, és miképpen emelik a 35-40 tonnás szerkezeteket az alapokba. Nagyon tanulságos volt!” Végül, 1953 júliusában vörös diplomával végzett a Műegyetemen.

A karon kiváló professzorok oktatták. „Én még örülök, hogy indexet kaptunk, és ebben benne van például Csonka Pál aláírása, aki egy általam nagyon kedvelt, a Szilárdság- és tartószerkezet című tantárgyat tartotta nekünk” – mondta az „Az Egyetem Díszpolgára” cím birtokosa, hozzáfűzve, szívesen emlékezik még Gábor Lászlóra, az Épületszerkezettan tanárára, akinél demonstrátorként dolgozott, Bardon Alfréd rajztanárra, a kivitelezést tanító Vadász Mihályra, Pelikán Józsefre, a tartószerkezetek szakértőjére, Rados Jenőre, az Építészettörténet és Reischl Antalra, a Lakóépülettervezés professzorára. Ők is szerepet játszottak abban, hogy Molnár Antal az egységes építészmérnöki képzést képviselte és támogatta az intézményben.

„A harmadik évben épületgépesítésből csak hármast szereztem, így nem kaptam meg a Népköztársaság aranygyűrűjét, amit nagyon sajnálok” – emlékezett vissza mosolyogva a szakember, aki azonban már úgy gondolja: az élet bőven kárpótolta, mert az oklevél átvétele után azonnal kinevezték az Ipari Épülettervezési Tanszékre tanársegédnek.

Molnár Antal a kezdetektől fogva kivette a részét az oktatásból. Tanulóköri gyakorlatvezető volt, tervezés-oktatást tanított és sokrétű munkát végzett a tanszéken. Idővel az Ipari épülettervezés tárgy két félévessé vált. Az elsőben a tanszékvezető – a később rektorrá választott Rados Kornél – az általános anyagot adta le, míg a másodikban a munkatársainak a különféle gyárüzemek (kovácsműhely, vasöntöde, forgácsüzem, erőmű) működéséről és szerkezetéről kellett előadniuk.

A „Tanár úr” erről az időszakról azt mondta: a nyári termelési gyakorlatok végzését nemcsak a mérnöki ismeretek elsajátításának, hanem az építőiparral kapcsolatos fizikai munka megismerésének hasznos eszközeként értékeli. Visszatekintve elmesélte, fiatal oktatóként

1962 nyarán például hallgatóival hat hétig dolgoztak Egerben egy szálloda és egy gépkocsijavító építkezésén. Hétvégenként a közeli Mátrában tett kirándulások jól összekovácsolták a hallgatói csoportot. „Komolyan vettem, hogy a fizikai munkát meg kell ismerniük a hallgatóknak, sokat lehetett belőlük tanulni: előfordult, hogy az egyik csoport a hotelben válaszfalazást végzett, míg a másik egy javítócsarnok alapjait ásta ki, amire ma már markolókat használnak” – ecsetelte az oktató, akinek a tanári munka melletti kutatási területe az ún. kiserőművekhez kapcsolódott. A tématerület az ipar számára akkoriban nagyon fontos volt: e létesítményekkel az üzemek saját kazánházait integrálták egy kis energiatermelő központba. Doktori disszertációját is ebben a tárgykörben védte meg. Későbbi pályafutása során több száz diploma- és komplex terv, ipari és mezőgazdasági épülettervek ezrei keletkeztek konzulensi segítségével. Egykori tanítványai közül kiváló és elismert építészek kerültek ki.

Molnár Antal munkásságának jelentősége azonban nemcsak a (tanszék mindkét tantárgyához kapcsolódó) oktatási tevékenységhez és kutatásokhoz, a jegyzetek, tananyagok, tankönyv- és szakkönyvfejezetek, segédletek, tervezési programok szerkesztéséhez, közreadásához kapcsolódik, hanem ahhoz is, hogy építészként több létesítmény felelős tervezője, nagyszabású felmérési, értékmentő projektek kezdeményezője, vezetője volt. „Fiatalon a háború utáni iparosítás látványos eredményeket és új ismereteket hozott számomra, illetve pályatársaimnak egyaránt, egyebek mellett az algyői gázmezők, a szegedi gumigyár, vagy az üveggyárak esetében. Olyan területek fejlődtek, amelyek korábban nem, vagy csak kisebb mértékben. Én még emlékszem, milyen volt rácsodálkozni arra, hogy 1949-ben a kollégiumba bekerülve egy kattintásra felkapcsolhattam a villanyt” – említette, hozzátéve, életében először tanársegédként, 1953-ban nem ment haza karácsonyra, mert egy munkásszállás statikai terveinek elkészítésén dolgozott.

Az évtizedek során számos más megbízása is adódott: munkatársaival Somogy megyében például több mint 100 magtárat mértek fel, egyúttal végeztek statikai vizsgálatot. Kőbányán egy műbútorasztalos üzem öltözőjét és a kazánház kialakítását, bedolgozóként épületelemgyár tervezési feladatait kapta meg, de részt vett a Csepeli Szerszámgépgyár Nagypontosságú Csarnoka egy részének mérnöki munkáiban. Egy időben a típustervek vizsgálatáért is felelt, elsősorban az Agrober és a Mezőterv vonatkozásában, a '80-as években pedig a Villanyszerelő Ipari Vállalattól kapott felkérést, egyebek mellett szerelőcsarnok tervezésére és irodaépület, számítóközpont kialakítására. „A legkülönbözőbb területen szereztem szakmai gyakorlatot, amit természetesen hasznosítottam az oktatás során. Az általunk tervezett ipari és mezőgazdasági épületek célépületek, konkrét funkcióval rendelkeznek. A létesítési és működési költségük benne van abban a terméknek az árában, amit az üzem gyárt, legyen az tejüzem, tehénistálló vagy a lakatosipari üzem. Fontos arra gondolni, hogy ezek a létesítmények jól működjenek, gazdaságos szerkezettel rendelkezzenek, és nézzenek ki kívül-belül jól: a munkások ne érezzék azt, hogy egy bunkerban dolgoznak” – beszélt szakmája szépségeiről a nyugalmazott oktató.

Molnár Antal oktató- és kutatómunkája mellett szinte a kezdetektől általános szervezői feladatokat is ellátott, emellett a Kari és az Egyetemi Tanács, valamint különféle bizottságok tagjává választották, főleg pénzügyi-műszaki területen, majd belekóstolt az érdekképviseleti tevékenységbe is. „Több mint húsz éven keresztül voltam az Építészmérnöki Kar szakszervezeti titkára, ennek előnyeként az összes hasonló munkát végző kollégával megismerkedtem az intézményben. Hat dékánnal dolgoztam együtt, nagyon sok tapasztalatot szereztem. Büszke vagyok arra, hogy egykori tanítványom, Lázár Antal kari vezető kiválóan, fegyelmezetten munkálkodott e pozícióban: úgy, ahogyan 1962-ben az egri nyári gyakorlaton is” – mondta mosolyogva a professzor, akinek archívuma, saját terv- és fotógyűjteménye felbecsülhetetlen érték a mai kor számára, és akiről elmondható: jó memóriájával, szellemi frissességével napról napra ámulatba ejti kollégáit.

A műegyetemi díszpolgár 1985-től a felnőttoktatási programok tanszéki kézbentartója is volt: előadott és gyakorlatot vezetett, sokakat segítve, hogy ipari és mezőgazdasági épületek tervezéséből szerezzenek építészmérnöki diplomát. 2001-ben, hetvenévesen szűnt meg munkaviszonya az egyetemmel. „Mivel az Építészmérnöki Kar jóindulatát élvezve nem 65 éves korban kellett nyugdíjba mennem, folytattam az oktatást és a felnőttképzést; 2011 után már ingyen. Szívesen tanítok jelenleg is: ebben az évben tartottam előadást a „Sajátos ipari épületek, speciális kérdések” című választható tárgyból. Az asztalom a tanszéken megvan, ha bemegyek, odaülök egy kicsit, az ablakom rányílik a könyvtár toronyórájára, mellette a Sóhajok hídja előtti végfal gerincén ülő „félfülű” bagoly néz vissza rám”. Molnár Antal elmondta még: nagyobb lélegzetű feladatokat már nem vállal.

„Sokan kérdezhetik, miért maradtam itt egész életemben: büszke vagyok arra, hogy egy patinás, jó nevű felsőoktatási intézményben, egy kiváló tanszéken dolgoztam, ami jövőre lesz hetvenéves: szeretném méltóképpen megünnepelni kollégáimmal azt a helyet, amely egyetemista koromban született meg és végigkísért az életemben” – összegezte a „Tanár úr”, az interjú végén köszönetet mondva családtagjainak - szüleinek, fiainak, unokáinak - , akik kitartóan támogatták egyetemi oktatói feladatvégzésében."

HA-GI
Fotó: Philip János, Ipari és Mezőgazdasági Épülettervezési Tanszék