„A mérnökökön múlik az élhetőbb világ megteremtése”

Rangos állami kitüntetést kapott a közelmúltban a BME VIK professor emeritusa, a hazai műszaki fizika egyik vezető alakja, a modern anyagtudományok oktatásának egyik előmozdítója.

„Elégedett vagyok az életemmel, sok díjat kaptam és ennek a mostaninak is nagyon örülök. Az elismerésekről azt lehet mondani, hogy köszönet és hála jár azoknak is, akiknek eszébe jutott a felterjesztés” – emelte ki a bme.hu kérdésére Gyulai József Széchenyi-díjas fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a BME Villamosmérnöki és Informatikai Kar (VIK) Elektronikus Eszközök Tanszékének professor emeritusa és az MTA Energiatudományi Kutatóközpontja Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Intézetének tanácsadója, aki korábban a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal polgári tagozata kitüntetésben részesült „a hazai anyagtudomány, főként a mikro- és nanoszerkezetű félvezető anyagok kutatása területén elért, nemzetközileg is kiemelkedő tudományos eredményei, a fiatalabb generációk tudományos kibontakozását segítő egyetemi oktatói munkája, valamint jelentős tudományszervező tevékenységéért”.

(Forrás:MTI/Koszticsák Szilárd)

Gyulai József életrajzi könyvével

„Tizenéves koromban vetettem először papírra egy általam kitalált hódmezővásárhelyi villamos látványtervét, majd fölvázoltam hét útvonalat megállókkal: a Horthy Miklós út már Ady Endre út volt, de az Andrássy még nem volt Sztálin” – elevenítette föl derűsen fordulatos életének egy korai szakaszát a professzor. (A gyerekkori tervből több mint 70 év után most valóság lehet, ugyanis Hódmezővásárhelyen elindult a villamosközlekedés-fejlesztés előkészítése – szerk.)

A villamos és a hét hódmezővásárhelyi útvonal vázlata valószínűsíthetően 1946-ból

Gyulai Józsefnél szerteágazó fiatalkori érdeklődése folytán a mérnöki-természettudományos pálya nem került mindig a középpontba: a zene sokáig fontosabb volt számára. „Hatéves korom óta zongorázok. Még gimnazistaként a szintén hódmezővásárhelyi Antal Imre barátomnak mutattam meg egy rövidebb zenei kompozíciómat. Ő vitte be azt Szatmári Gézához, a szegedi Zeneművészeti Szakiskola pedagógusához, aki azonnal látni akart. Nemsokára párhuzamosan végeztem a zeneszerzés szakot a középiskolai tanulmányaimmal” – emlékezett a kutató, felidézve a Csongrád megyei település egykori pezsgő kulturális életét is: az egyik tanára által szervezett gimnáziumi színtársulat gyerekszínészeként például olyan kiváló budapesti művészekkel állhatott színpadra, mint Gobbi Hilda, Somlay Artúr, Ajtay Andor vagy Lehotay Árpád.

A távolabbi célok között azonban a karmesterség is szerepelt: „egy évfolyamtársam, Jónás Ernő – aki egyébként 1956 után disszidált és a brüsszeli rádió zenei intendánsa lett – azt mondta, hogy jó ez a szegedi iskola, de ha karmesterek akarunk lenni, a Zeneakadémiát kell megcéloznunk. Ismerte a módját annak, hogy iskolai ajánlás nélkül jelentkezzünk oda. Így titokban oda is felvételiztem, és – Farkas Ferenc felvételi bizottsági elnök segédletével – sikerült bekerülnöm az intézménybe. A szegedi zenetanárom egyszer azzal fogadott, hogy a hűtlen Jónás Ernő el akart menni Pestre, de ő megakadályozta. Ekkor kellett volna azt mondanom, hogy engem már fel is vettek, de ekkor nem mertem bevallani. Végül lemondtam a fővárosi lehetőséget, így a tanáromnak még nagyobb respektje lett: van egy tanítványa, aki járhatott volna Zeneakadémiára, mégsem ment oda. Rövidesen azonban összevesztem vele, az egyik megírt zenekari nyitányom miatt, így végül megpróbáltam visszakönyörögni magamat a Zeneakadémiára. Fogalmaztam azonban egy szerencsétlen zárómondatot a kérelembe, hogy hajlandó vagyok újrakezdeni az első évet – igaz, már egy hónapja megkezdődött az oktatás –, és bízom benne, a Szegeden elvégzett évek elegendőek lesznek a hiányosságok pótlásához. Utóbbi kitétel a Zeneakadémiáról úgy került vissza: az egyik diákotok azt írta, hogy a több éves szegedi tanulmányok egy pesti hónappal érnek fel”.

A kínos helyzetet végül Gyulai professzor gimnáziumi fizikatanára mentette meg, aki már korábban is mindent megtett, hogy a természettudományos pálya felé irányítsa az e területen is tehetséges, több versenyt megnyert diákját. Tudtán kívül elküldte a jelentkezését a Szegedi Egyetem Természettudományi Karára, ahol akkor még volt fizikusképzés. „Szőkefalvi Nagy Bélának, az analízissel foglalkozó akadémikusnak nagyon sokat köszönhetek: mivel már elkezdődött a tanév, megígérte, ha teszek egy erős felvételi vizsgát novemberben, látni fogják, hogy januárban le tudok-e kollokválni mindenből” – ecsetelte a professzor, akit végül tanár szakra vettek fel. Diploma után egy évre hódmezővásárhelyi alma materébe került tanítani, az 1956-os események azonban közbeszóltak: „október 29-én behívtak katonának, hogy megvédjük a várost. November 2-án, amikor már nagyon mozgolódttak a szovjetek, az ezredparancsnok önkéntessé tette a szolgálatot. Megkértem, hadd nézzem meg, mit csinálnak a gyerekeim: ott találtam őket egy öreg barátom által fölfegyverezve golyószóróval. Lebeszéltem őket, megmondtam nekik, hogy amikor az Iván-szobrot ledöntötték büszke voltam rájuk, de most menjenek haza. Nem engedtem Corvin-közi gyerekeket csinálni a vásárhelyiekből!” – tekintett vissza az akkori nehéz időkre.

Ezt követően a Szegedi Tudományegyetemen kapott állást, a kiváló Budó Ágoston munkatársa lett, aki a félvezető-kutatással foglalkozó csoportot kívánta vele erősíteni. Több éves munka után részben szakmai, részben családi okokból a feleségével együtt jelentkeztek egy fejlődő országokat megcélzó szakmai programba: Afrikában lehetett fizikatanítást vállalni. Elmondta a tervet kollégájának, akinek elsötétült az arca. Ő abban az időben az MTA Matematika-Fizika Osztályának vezetője volt. Felutazott Budapestre, majd azt mondta: Gyulai kartárs, ne menjenek Afrikába, szereztem egy amerikai ösztöndíjat – emlékezett a sorsfordító pillanatra a díjazott professzor.

Az 1969-ben megkapott amerikai ösztöndíj új lehetőségeket nyitott meg számára. A szakirodalom alapján egy James W. Mayer nevű kutató állt a legközelebb a témájához, aki a korábban már ismert ún. ionimplantációs technológia „felélesztője” volt és a kaliforniai Caltechen dolgozott: az ionimplantáció során a korábbi, diffúzióra épülő, bonyolult hőkezelési eljárások igénylő technológia helyett sugarakkal bombázva juttatták a megfelelő ionokat a szilíciumba, hogy a félvezető-ipar számára előnyös vezetőképességekkel rendelkező anyagot kapjanak. A kicsi, de igen neves intézményben 1200 hallgatóval 1300 professzor foglalkozott, közöttük mintegy tíz Nobel-díjas. Gyulai Józsefnek az ott töltött évek rendkívüli szakmai sikereket hoztak, a publikációk révén a szakma nemzetközi képviselői is megismerték a fiatal magyar tudós nevét, aki hazájába visszatérve később az MTA Központi Fizikai Kutatóintézetben (KFKI) alapította meg saját kutatócsoportját.

„Az ösztöndíj kitétele volt, hogy a család itthon marad, de a feleség az év végén pár hétre kiutazhatott” – osztotta meg a Műegyetem professor emeritusa. A Mayer-csoport akkor próbálta meg adaptálni az ún. Rutherford- visszaszórást, ami lényegében kémiai analízist végez. A folyamatban a vizsgálandó anyagot gyorsított ionokkal bombázzák, majd a kilépő reakció-termékeket gyűjtik be és analizálják. Gyulai József ottani első tudományos teljesítménye összefüggött azzal, hogy miképpen kell az ún. mélységskálát definiálni, kiszámolni: ez a munka nemzetközi ismertséget jelentett számára. „Egy ihletett napon kispekuláltam a főként magfizikai ismereteket igénylő problémát, és két hét múlva megjelent az első tudományos írásom. A szakterület akkoriban rendkívüli mozgásban volt és értékes kutatási eredményekkel dolgozhattunk: egy év után úgy jöttem haza, hogy 11 cikket publikáltam, ebből 8 első szerzős. Ez Mayer tisztességét bizonyítja, akivel később életre szóló barátságot kötöttünk, és aki nem akart 'rabszolgaként' dolgoztatni, utána learatni babérokat, megszerezve a dicsőséget.”

A Széchenyi-díjas fizikus első egyesült államokbeli ösztöndíja a későbbi, gyümölcsöző amerikai-magyar kutatói kapcsolatok kezdetét jelentette. Pál Lénárd akadémikus, a KFKI akkori vezetője a későbbi Lendület-programokhoz hasonló lehetőségeket teremtett a hazatérő kutató számára: tízfős csapatot verbuválhatott. Az amerikai Nemzeti Kutatási Alap (NSF) által életre hívott Caltech–KFKI csereprogram pedig 1974-ben indult meg, és a Mayer-Gyulai kutatócsoportot az ionimplantációs eljárás félvezető-ipari specialistáinak élvonalába emelte. A kitüntetett visszatekintve három nagy eredményt tart munkásságukból kiemelkedőnek. Egyrészt, hogy a világ ipara átállt az ún. 111-es kristályszerkezetű szilíciumnövesztésről a 100-ra az implantáció során fellépő hibák korrekciójának hatékony segítése céljából. A másik jelentős teljesítményt első doktorandusza, a fiatalon elhunyt, kiváló képességű Csepregi László érte el, amikor kidolgozta az ún. preamorfizáció működőképes technológiáját: ennek során szilíciumionokkal bombázzák amorffá a kristályos szilícium felszínét, majd ebbe a rétegbe bór, foszfor, arzén stb. ionokat lőnek. Ezt követően visszakristályosítják a felszínt, ami, mivel viszonylag alacsony hőmérsékleten történik, optimális gyártástechnológia kialakítását tette elérhetővé. Utóbbi kutatáshoz kapcsolódik a harmadik nóvum is, a sugárzásálló integrált áramkörök gyártásának megkönnyebbítését célozva. „A '80-as években az Hughes Aircraft egyik kutatóját kérdeztem az újabb megoldásokról, amelyekkel egyébként mi is kísérletezünk. Azt válaszolta, a főnökei véleménye szerint olyan jó a mi trükkünk, hogy azt használják. Ez nagy örömmel töltött el, mert olyan dolgot találtunk ki, ami annyira eredményes, hogy végső soron a haladást gátolja” – anekdotázott nevetve a professzor.

Gyulai József a BME VIK Elektroncsövek Tanszékének címzetes docense volt, majd Giber János professzor meghívására elvállalta 1989 és 1998 között a BME-KFKI Közös Fizikai Tanszék alapító tanszékvezetői posztját. Feladatvégzésének idejére esik a németországi kapcsolatok megerősítése is: „egy német barátom, Ryssel professzor jegyezte meg egy konferencián, hogy túlságosan 'el vagyok amerikásodva', ezt ellensúlyozva az találta mondani, hogy neki van annyi alapítványi pénze, amiből az erlangeni Fraunhofer-Intézetben korlátlan időt tölthetek. Ez egy több mint tíz éves együttműködés kezdetét jelentette, amelyből műegyetemi munkatársaimmal is sokat profitáltunk”.

A professzor az utóbbi évek legkiemelkedőbb tudományszervezői tevékenységének a Gábor Dénes-díj alapítványi elnöki tisztét tartja. „Nagyon sok munka volt vele és büszkeséggel tölt el, hogy felépítettük. Az elismerés rangot vívott ki magának a szakmában. Van némi szerepem abban is, hogy az impozáns díjátadó a Parlamentben maradhatott” – hangsúlyozta a kitüntetett szakember.

Az akadémikus több egyetem tanszékének professzor emeritusa, oktat, de egykori középiskolájába is rendszeresen visszajár, hogy a mérnöki pálya szépségeire hívja fel a diákok figyelmét.

Gyulai József 2015-ben előadást tart egykori tanintézményében, a hódmezővásárhelyi Németh László Gimnázium, Általános Iskolában, amelynek felavatott Természettudományos Műhelyét a professzorról nevezték el                        (Forrás: vásárhelyitv.hu)

„A Műegyetemen az utóbbi időben főként olyan óráim voltak, amelyekkel a harmad-negyedéves mérnökök hivatástudatát próbálom formálni. Divatos téma lett mostanában a Föld lakhatóságának a megmaradása, a fenntartható, élhető világunk megteremtése: mindez a mérnökökön múlik. Fontosnak tartom a műegyetemi villamosmérnök-hallgatók képzését: ez egy drága szakma, ezért is jelentősek az olyan szakmai kapcsolatok, amelyeket például a SZTAKI-val alakítottunk ki. Amikor a Mikroelektronikai Vállalat leégett, láttuk, hogy Magyarország csak szoftvernagyhatalom lehet, hardver nem. Ekkor lett a kutatások iránya a szenzorika: a tehetséges fiatalok manapság ún. lab-on-chip fejlesztéseket végeznek. Ők lényegében a kémia- és az orvostudományt segítik, míg mások olyan szenzorokkal foglalkoznak, amelyek az autógumi deformációit rádiókapcsolattal közvetítik a vezérlésnek: mindezek ígéretes területek” – hívta fel a figyelmet a díjazott.

Gyulai József szakmai sikereit a családi háttér is segítette: „1983-84-ben engedtek ki először bennünket családostól az Egyesült Államokba, de korábban is inkább a lányomat vittem, hogy nyelvet tanuljon. Ő azóta már kilenc évet élt kint, de hazajött dolgozni. Hálás vagyok megértő feleségemnek – aki főorvosként dolgozott egy kórházban –, mert elviselte a gyakori távollétemet. Boldog ember vagyok, aki nagyon sokat kapott az élettől”.

HA-GI
Fotó: Philip János