Sínek, harangok, orgonák

Orgonaszakértői és harangtörténeti kutatásait mutatta be az Út- és Vasútépítési Tanszék oktatója a közelmúltban tartott műegyetemi rendezvényen.

„Mindig törekedtem arra – és ez nemcsak az orgonajavításra, hanem a mérnöki tevékenységemre is igaz –, hogy egy probléma jelentkezésénél magát az okot szüntessem meg, ne pusztán az okozatot” – fogalmazta meg hitvallását Kormos Gyula, a BME Építőmérnöki Kar (ÉMK) Út- és Vasútépítési Tanszékének nyugalmazott címzetes egyetemi docense, aki a BME OMIKK által szervezett BME EMBerek beszélgetéssorozat keretében orgonaszakértői és harangtörténészi munkásságát tárta a nagyközönség elé. A programok hivatalos támogatója a Műegyetem Támogatói és Baráti Kör, célja pedig olyan műegyetemi oktatók, kutatók megismertetése, akik szakterületüktől eltérő témákban (is) maradandót alkotnak.

Kormos Gyula mérnöki indíttatása sokféle forrásból fakad. Szülei kántortanítók voltak, ami az ’50-es években nem volt könnyű életpálya. Gyakran kényszerültek munka- és lakóhelyük elhagyására. A Műegyetem későbbi oktatója hosszú évekig egy Törökszentmiklós melletti tanyai iskolában tanult. A család egy erdő mellett élt, azonban a szép természeti környezet hátránnyal is járt: a játszótársak igencsak messze laktak. „Ugyan tó vagy patak nem volt a közelben, de már ekkor kis hidakat fabrikáltam játékból” – idézte fel első „mérnöki” próbálkozásait a szakember.

Az általános iskolát követően a Törökszentmiklósi Gimnázium tanulója lett, ami akkoriban a vidéki középiskolák közül a legjobbak közé tartozott. Kiváló matematikatanára vele és a két-három legtehetségesebb diákkal külön foglalkozott, és számukra egyetemi szintű feladatokat adott: az integrálszámítást, a differenciálgeometriát, valamint a komplex számokat ismertette meg velük. „Nagyon lomha gondolkodású voltam, így a megyei matematikaversenyeknél nem jutottam tovább” – emlékezett vissza a műegyetemi oktató, hozzátéve, hogy ugyanakkor a zene is gyermekkorától kezdve meghatározta érdeklődését. „Nyolcadikos koromban édesanyám buzdítására kezdtem el a kántorképzőt, nem túl nagy lelkesedéssel” – mesélte az oktató, hozzáfűzve, hogy „egy hét után viszont olyan kiváló tanárra és barátokra leltem ott, aminek hatására szívesen folytattam a tanulmányokat”. Abban az időben nagyon kevesen jártak a fóti nagytemplom mögötti kastélyban található intézménybe, ahol kezdetben harmóniumon, majd orgonán tanultak zenélni. Kormos Gyula korábban már az otthoni és az iskolai hangszereket is javítgatta, később pedig a kántorképzőben folytatta ezt a számára rendkívül izgalmas munkát: a hangszerész mesterség alapjaival ekkor került közelebbi kapcsolatba.

A középiskola utáni pályaválasztás dilemmája volt, hogy a Zeneművészeti Főiskola orgona tanszakára, vagy matematika-ábrázoló geometria szakos tanárnak jelentkezzen: utóbbi tárggyal szabadon választhatóként már a gimnáziumban megismerkedett. „Az ábrázoló geometria mellett döntöttem a művészettörténet helyett, hogy meg tudjam szerkeszteni a mezőtúri kis evangélikus templom hátsó karzatának látványtervét, ahová a harmóniumot szánták felvinni” – idézte föl, majd megosztotta, hogy a feladatot nem a könnyebb axonometrikus, hanem perspektivikus módon akarta elvégezni, ehhez pedig már a magasabb szintű geometriai tudás kellett.

Kormos Gyula szülei nehéz sorsának példáján okulva végül inkább a pedagógusi pálya felé fordult. Már kitöltötte ceruzával a jelentkezési lapot, amikor rájött: tanárként nem tud majd rendszeresen orgonálni. „A törökszentmiklósi tanácsházán javasolta nekem egy fiatal mérnök a közlekedésépítő mérnöki pályát, amiről akkor nem is tudtam, hogy létezik” – villantotta föl élete egyik meghatározó pillanatát a BME címzetes egyetemi docense, hozzáfűzve, hogy az utak, hidak, vasutak tervezése számára igen érdekesnek ígérkezett; így a Műegyetemen kezdte meg tanulmányait: elsősorban autópályatervező vagy -kivitelező szeretett volna lenni.

Az ábrázoló geometriában kiemelkedően teljesített, bár e tárgyat mindössze egy évig tanulták. „Petrich Géza professzornál vizsgáztam: csak az mehetett az elővizsgára, aki előzetesen minden feladatot ötösre teljesített. Emlékszem, nem olyan módon oldottam meg a példát, ahogyan elmondta nekünk, de – többszöri magyarázatomra – végül belátta, hogy az általam alkalmazott egyszerűbb megoldás is helyes, és beírta az ötöst” – anekdotázott a megfogalmazása szerint „hihetetlenül lenyűgöző, legendás” oktatóról tanítványa.

Az egyetem befejezése után a szolnoki KPM Közúti Igazgatóságán helyezkedett el, majd megnősült és Budapestre került a Betonútépítő Vállalathoz, ahol lehetősége nyílt autópálya-területen dolgozni. A munkálatok ekkoriban viszont már Gödöllő felé zajlottak: az építéssel együtt kellett volna lakhelyét is megváltoztatni, amit nem akart. Mivel ekkor kezdődött az észak-déli metróvonal felszíni pályaszakaszainak az átépítése, nagyszabású feladat várta. „Egyből bedobtak a mélyvízbe, de szerencsére kiváló segítséget kaptam a művezető személyében: én voltam az ő felettese, ő pedig az enyém, kiválóan megértettük egymást” – emlékezett a szakmai kihívásokra az oktató, akit aztán 1992-ben Megyeri Jenő professzor óraadónak hívott meg a Műegyetemre a Vasútépítési Tanszékre, ahol azóta nyugalmazott docensként is tevékenykedik.

Kormos Gyula az egyetemi évei alatt sem szakított a zenével és az orgonával. Rendszeres egyházi, kántori szolgálatai mellett a Magyarországi Evangélikus Egyház egyházzenei igazgatója orgonajavításra is kérte (az egyház csaknem 300 orgonájának körülbelül a fele műemlék).

A Kormos Gyula által 1998-ban restaurált balfi evangélikus templom orgonája (Forrás: Kormos Gyula)

A szakember 2002-ben kapott megbízást az evangélikus egyház orgonáinak felmérésére: 2003-2005 között végezte el a feladatot. Nemcsak olyan kiváló orgonista szakemberektől tanult, mint Baróti István, aki a Magyarország összes orgonáját felmérő szakértői csoport vezetője volt, hanem számtalan külföldi úton is gyarapította ismereteit. Először az NDK-ba, majd nyugat-európai országokba jutott el, hogy tanulmányozza a különféle régi orgonaszerkezeteket és orgonatájakat. Rengeteg hangszerrel dolgozott, hatalmas tapasztalatot szerzett: munkája sokszor úttörő volt, mivel akkoriban szakirodalom alig létezett.

A szakember 1983-ban kapta az első orgonatörténeti megbízást: a soproni evangélikus orgona történetét kellett feltárni, amelyet számos más jelentős szakmai kihívás követett.

A nemesleányfalui romos orgona megtalált eredeti sípjai (Forrás: Kormos Gyula)

Az évek során kidolgozta a restaurálási tervek elkészítésének irányelveit és több tucat ebből adódó feladatot (pl. szakvélemények írása) végzett el. „Egyes hangszerek teljesen romos állapotban voltak” – emlékezett a kihívásokra. „Egyszer például az egyik régi orgonaszekrény restaurátora mindössze néhány halvány betűt talált az oromzaton és vonakodott kiegészíteni a szöveget, elvégezni a munkát. Segítettem neki, mivel ki lehetett találni, hogy a 150 zsoltár – orgonára alkalmazott – fordításának latin töredéke látható: Laudate Deum in Organo, azaz ’dicsérjétek az urat orgonával’. A történet csattanója, hogy a tavaly októberében megjelent, restaurált orgonák megszólaltatásáról szóló cd szerkesztői ezt választották mottóul, ami az albumot, a kísérőfüzetet és a lemezeket is díszíti” – elevenített fel egy számára másik kedves eseményt Kormos Gyula.

Kormos Gyula az orgonák mellett a harangok szakértőjeként is ismert. „Több mint hatvan évvel ezelőtt, kisgyermekként ért a harangozás első élménye a kunmadarasi református templomban: félre is vertem a kisharangot” – emlékezett nevetve az oktató, aki már első osztályosként is a harangozó szakmát jelölte meg az akkor népszerű munkakörök: orvos, pilóta, vagy traktoros helyett. „A tanító néniben meghűlt a vér: az ’56-os forradalom leverését követően ez az ötlet nem volt igazán népszerű” – fogalmazott. Évtizedekkel később azonban komolyabb megbízást kapott a témában: Sopron és a környező jobbágyfalvak összes harangjának felmérését végezte el. A szerszámokat maguk vitték a helyszínre, de néha a tűzoltóság segítségét, a hosszú létrákat is igénybe kellett venni. A munka meglepetéssel is szolgált, mert megtisztítva az egyik hangszert, felfedezték azt a kronogramma-feliratot, amelyet megfejtve kiderült, hogy a három harang csaknem 100 évvel korábbi öntésű, mint gondolták: 1677-es.

„Nem volt minden mérés életbiztosítás”: meredek helyzetben harangfelmérés közben (Forrás: Kormos Gyula)

A közelmúlt jelentős vállalkozásaként a Magyar Nemzeti Múzeum gondozásában jelent meg – a magyar régészet, muzeológia és a harangkutatások doyenje, Patay Pál, valamint Poór Péter szerzőtársával – Komárom-Esztergom megye harangjai című könyve, amely a megye régi és jelenlegi harangállományának minden ismert fontos adatát tartalmazza.

„A harangok gyakran szolgálnak meglepetésekkel: az esztergomi nagyharang például olyan nagyméretű, hogy a felső részén lévő csodás domborműveket előttünk még senki nem mérte föl és fényképezte le, mert annyira nehéz hozzáférni” – mesélte a szakember, hozzátéve, ez a harang akkora, hogy amikor még nem volt elektromos szerkezet, kilencen kongatták és öt percig tartott a belendítése.

Kormos Gyula hetvenedik születésnapja felé közelítve is aktív szakmai életet él: az oktatás mellett az orgonák, orgonatörténeti kutatások és a harangok töltik ki idejét. „Az igényes munkához sok idő kell és gyakran nem könnyű összeegyeztetni e sokféle tevékenységet. Volt olyan eset, hogy egyetlen leragadó hangért szétszedtem az orgona egész játszóasztalát és több mint egy napig dolgoztam a hangszeren. Így tanul az ember a legtöbbet” – zárta a beszélgetést az oktató.

HA-GI
Fotó: Philip János