„A fiatalok képzését tekintem a fő feladatomnak ma már”

Máriás Antal emlékérmet kapott az iskolateremtő Gyulai József akadémikus, az Elektronikus Eszközök Tanszék professzor emeritusa. A díjátadás után kerestük meg.

„A Máriás Antal-díj teljesen meglepetésszerűen ért” – felelte a díjazott a bme.hu kérdésére. „Nagyon örülök neki, mert a kutatói munkám mellett mindig is lényegesnek tartottam az oktatást. A pályafutásom elején is másfél évig gimnáziumi tanár voltam. A TDK pedig már az én időmben is volt, annak idején „Dielektrikumok energia-impulzus-tenzora” címmel nyújtottam be pályaművemet, amelyet felemelt pályadíjjal jutalmaztak."

Gyulai professzor hosszú és tartalmas oktatói pályafutása alatt a kutatás mellett elsősorban anyagtudományi és a mikroelektronikai technológiákkal kapcsolatos előadásokat tartott, különösképpen az ún. ionimplantációs technológiai eljárásról, amelynek elismert kutatója. Doktori iskolát vezet a Szent István Egyetemen is. Számos külföldi és magyar doktorandusz a hallgatója volt, a legsikeresebbek egyike például az INTEL igazgatóhelyettese volt.

A díjazott nagyon sok TDK-s plenáris előadást tartott, ezeket nagy tetszéssel fogadta a hallgatóság. „Próbáltam nem szükségszerűen a tudományhoz kapcsolódó „okos dolgokat” elmondani a fiataloknak – hangsúlyozta –, hanem utat mutatni. Melyek azok a mesterségbeli készségek, amelyekkel a tudós ember „fel tudja fényesíteni” magát és szakmai karrierjét – ilyen ötleteket is adtam. Az egyik ilyen előadásom után állva tapsoltak meg. Tanácsoltam, hogy hogyan készítsenek jegyzeteket, vagy, hogy a bemutatkozáskor jegyezzék meg a neveket. Ha nem tudod megjegyezni, írd fel valahova – ajánlottam. Ezek az apróságok lényegesek, mert meggyőződésem, hogy a tudományos együttműködés bizalmi kérdés is. Nem lehet személytelenül, pusztán az Interneten szoros kapcsolatot kialakítani. Persze van ilyen, de sokkal ritkább. A tudományos együttműködés bizalmi oldala az, hogy egymásra bízzuk a szakmai dolgainkat, elhisszük, hogy nem él vele vissza a másik, adunk és kapunk mindketten. Úgy érzem, tudok a fiataloknak a műszaki és tudományfilozófiában is újat és hiteleset mondani. Úgy látszik, az ilyen előadások megmaradtak a hallgatóság és a rendezők emlékeiben, talán ezt is jutalmazták most.”

Gyulai József 1969-ben jutott ki először a kaliforniai Caltech-re, a félvezető-kutatás egyik Mekkájába, ahol a neves tudós, J. W. Mayer csoportjában dolgozott. A Caltech kicsi, de igen neves iskola volt, 600 egyetemista (undergraduate) és 600 doktorandusz hallgatója volt, velük 1300 professzor foglalkozott, közöttük mintegy tíz Nobel-díjas. Az ott töltött évek rendkívüli szakmai sikereket hoztak, a publikációk révén a „félvezető szakma” nemzetközi képviselői is megismerték a fiatal magyar tudós nevét, aki hazájába visszatérve a KFKI-ban alapította meg saját kutatócsoportját. Kapcsolatait felhasználva 1973-tól vezette az amerikai-magyar tudóscsere-programot, amelynek keretében évente magyar kutatók dolgozhattak a Caltech-en, és ottaniak jöhettek a KFKI-ba. Ez a program a maga nemében úttörő volt, és világhírűvé tette a Mayer-Gyulai csoportot, mint az ionimplantációs eljárás félvezető-ipari specialistáit. Gyulai professzor a mobilitást a mai kutatók számára is nélkülözhetetlennek tartja. „Az, hogy kinyílt a világ, nagyon fontos a doktori fokozat megszerzését követő években. Én először 35 éves koromban jutottam ki külföldre. A mostani kutatóknak tíz év nyereségük van. Most könnyebb megszerezni a lehetőséget, de a tartós baráti kapcsolatokért ugyanúgy meg kell dolgozni, mint az én időmben”– figyelmeztetett.

Nagy kiváltság volt a hetvenes években nyugati egyetemeken dolgozni, de nehézségekkel is járt. „Nemcsak itthon volt bizalmatlanság a Nyugat iránt, Amerikában is sokan mondták, mit tanítjuk mi a komcsikat” – idézte vissza a tanár úr, akinek van is egy érdekes története erre. „Amikor már a saját lakásunkban éltünk, Walter Brown, a Bell labor kutatásvezetője minden évben megkérdezte, van-e már telefonom. Pozitív fogadtatásra lelt, hogy nem volt lakástelefonom több mint tíz évig, mert azt közvetítette, hogy mégse vagyok beépített káder, akinek mindenáron adnak telefont. Ez volt az egyetlen öröm a telefonmizériában, egyébként a házunk előtti fülkét használtam. Időnként teszteltem is, hogy mennyire figyelik itthonról a kinti tevékenységemet. A Caltech-en már az első évben megkeresett egy professzor azzal, hogy nagyon érdekli a diákokat Magyarország és Kelet-Európa. Megkérdezte, hogy ki merek-e ülni a katedrára egy beszélgetésre, ahol ők a vasfüggöny mögötti világról kérdeznek. Nagyon jól sikerült, de örülök, hogy itthon akkor erről nem szereztek tudomást, ki tudja milyen következményei lehettek volna. Azt hiszem, a kinti utazásaimmal tényleg tettem azért, hogy a valódi Magyarországot lássák és fogadják el, megértve, hogy nem azok vagyunk, amit a szovjet propagandán keresztül látnak.”

A Caltech rektorával, Harold Brown-nal kötött személyes jó barátsága sokat segített az együttműködés fenntartásában. Kiállt a tudóscsere-program mellett, hangoztatva, hogy a közös kutatások mindkét fél számára hasznot hoznak. Később, Carter amerikai elnök kormányában védelmi miniszter volt. A félvezető technológia különösen érzékeny terület volt a hadiipari lehetőségek miatt. „Én bizony mindegyik, csereprogramban kiküldött kollégámat megeskettem – mesélte a tanár úr –, hogy egy betűt sem hoznak át a vasfüggönynek erre az oldalára, amit nem úgy adnak oda, hogy el lehet hozni. Büszke vagyok arra, hogy ezt mindenki betartotta.”

A „menni vagy maradni” kérdése akkoriban sok magyar kutatót foglalkoztatott, nem volt kivétel Gyulai professzor sem. „1970-ben a feleségemet az ösztöndíj utolsó pár hetére kiengedték hozzám, de a gyermekünket itthon kellett hagynia, nehogy kint maradjon az egész család. 1982-ben engedték ki először a családomat. Egy amerikai barátom bölcs tanácsot adott, azt mondta, ha ki tudsz jönni kutatni, akkor nem érdemes azt választani, hogy itt maradj, mert itt egy vagy a millió közül, otthon pedig valaki lehetsz.” A professzor szerint a tudós kétlakiságának jó oldalai is vannak. Arra ösztökéli tanítványait, hogy próbáljanak úgy „bevágódni” első osztályú helyeken, hogy meghívják őket évente két-három hónapra. Így mindig naprakészek lesznek, miközben itthon is el tudják látni a feladataikat. Gyulai tanár úr 1988-ban kapta a legvonzóbb amerikai állásajánlatot az IBM-től. „Utólag már örülök, hogy nem mentem ki, pedig nagyon érdekes feladatom lett volna. A tranzisztorokat körülvevő műanyagtokok anyagában lévő tórium alfa-sugárzása ún. soft errort okozhat, ennek kiküszöbölésével foglalkoztam volna. Itthon viszont többet tudtam használni az egyetemnek a rendszerváltás idején.”

Gyulai József számára ma is fontos az oktatás és a tehetséggondozás. „A fiatalok képzését ma fő feladatomnak érzem. Lényeges lenne, hogy ne a maradékelv alapján töltsük fel a szakokat, tehát ne olyanok jöjjenek mérnöknek, akik már máshová nem voltak jók. A mi időnkben a legjobbak közül is jöttek erre a pályára, ezt kellene ma is elérni. Rendszeresen járok gimnáziumokba is „verbunkot táncolni”, hogy álljanak mérnöknek. Érdekessé akarom tenni ezt a foglalkozást, de például a villamosmérnököknek tartott anyagtudományi előadásaimnak is az a közvetett célja, hogy jöjjenek a hallgatók a KFKI-s laborba TDK-zni. Ma már elsősorban a háttérből egyengetem a fiatal tehetségek útját. Elvem, hogy hagyni kell őket az ember árnyékából kilépni. De az ernyője alól csak akkor, ha ő is akar!”

-ha-

Fotó: Philip János